A komfortzónád kényelmes? Na, pont ezért kell kilépned belőle!

A komfortzóna egy nagyon jó hely, ahol a kedvenc pizzámat (magyaros) ehetem, a legkényelmesebb, ezer éves, kinyúlt pólómban, a megszokott kanapémon heverészve, miközben a kedvenc zenéim (valami dallamos metál) szólnak a tökéletes beállításaimmal (sok-sok basszus). Itt nyugodtan nevetgélhetek egy Rejtő-könyv olvasása közben, elpengethetem a három dalt, amit nagyjából tudok gitározni, vagy ha az idő is kegyes hozzám, kiülhetek a teraszra egy jó cseh sörrel. Minden tökéletes, minden úgy történik, ahogy szokott, nem ér semmi meglepetés. Egy gond van csak ezzel a hellyel: ha mindig itt vagyok, sosem tudom meg, hogy van-e valami hasonlóan jó, esetleg jobb vagy érdekesebb. Például lehet, hogy az ananászos pizza isteni finom (oké, ezt azért még leírni is túlzás) vagy, hogy stadion rock is élvezhető műfaj.

Hasonló példákat a munkával, karrier építéssel kapcsolatban is felhozhatunk. Ha mindig ugyanazt és ugyanúgy csinálod, akkor hogyan tudnál fejlődni? Hogyan lenne esélyed arra, hogy a karrierlétrán fentebb lépj vagy kipróbáld magad valami egészen új területen? Számtalanszor találkozom azzal, hogy valaki nagyon várja már az előléptetést, mert olyan profin csinálja a munkáját már évek óta. Félreértés ne essék, nagyon is becsülendő ha valaki képes folyamatosan jól teljesíteni. De ez nem feltétlenül jelenti azt, valóban megérett a következő szintre. Én például éveken át nagyon jól (oké, inkább átlagosan) kódoltam, és vártam, hogy szenior mérnök legyek. Aztán rájöttem, hogy mindenki egész ügyesen ír programokat körülöttem, szóval bizonyos szempontból ugyanolyan vagyok mint az a néhány száz kollegám akikkel egy területen dolgoztunk, miért pont engem neveznének ki? Ekkor jöttem rá arra, hogy kell valami ami megkülönböztet másoktól és kiemel a tömegből. Ez pedig extra erőfeszítést igényel.

De miért olyan nehéz kilépni a komfortzónából?

Azért vonzó annyira a komfortzóna, mert kényelmes. Nem kell aggódnod, hogy váratlan helyzetek adódnak, vagy hogy valami nem sikerül. Az ismerős környezet, a rutin biztonságot ad,  mindent tudsz, és nem kell új dolgokat tanulnod. Nem kell a kudarctól félned. Mindez egyfajta megnyugvást biztosít, egyfajta pszichológiai védvonalat épít köréd, ahol nem kell szembenézned az ismeretlennel.

A fentiek ára az, hogy egyre kevesebb dolog okoz izgalmat, az ismert tevékenységek unalmassá válnak. Sőt, mondok valami sokkolót: ha nem követed az újdonságokat, ha nem próbálsz ki új dolgokat, észre sem fogod venni, hogy a világ elszalad melletted. Lemaradsz a legújabb technológiai megoldásokról, üzleti trendekről, nem sajátítasz el olyan készségeket, amiket a versenytársak már megtanultak. Csak akkor veszed észre ezeket, amikor már elavult a tudásod, amikor már végleg lemaradtál, legalábbis hatalmas hátrányba kerültél. 

Mi vár a zónán túl?

A zónán túl új élmények és lehetőségek várnak, természetesen azzal a kockázattal, hogy nem minden tetszik neked, vagy, hogy valamit elhibázol. Mint amikor elkezdesz edzeni és egy idő után megpróbálod emelni a súlyt vagy az intenzitást. Nehéz lesz, és izomlázad lesz utána, de szépen lassan a megnövelt terhelés válik az új normává. Amúgy a bukás bele van kódolva az új dolgok kipróbálásába, nincs ezzel semmi baj. A fiaim már nevetnek, amikor azt mondom nekik, hogy “A mester többször elrontotta, mint ahányszor a kezdő megpróbálta.” Ezek a mai fiatalok nem értékelik az ilyen nagy bölcsességeket. Mondjuk lehet, hogy tinédzserként én sem ilyeneken gondolkoztam :) Viszont amikor az ember kicsit (tényleg csak egy kicsit) érettebbé válik, akkor kell, hogy ilyeneken is járjon az esze. Engem például a kudarcok nagyon demotiváltak egy időben. Nem sikerült a villanytan vizsgám vagy az analízis szigorlatom. Nem engem léptettek elő, nem sikerült a keresztapa gitárszólóját megtanulni. Ezer ilyen van, bosszantó. Egészen addig, amíg nem kezdtem el úgy tekinteni a sikertelenségekre, mint a tanulás egy fázisára. Így amikor először pályáztam meg vezetői állást, nem lettem depressziós az első elutasítás után. És a második után sem. Aztán persze valahol negyedik vagy ötödik “nem neked való ez” után kezdtem kételkedni magamban. De ugye a mester többször elrontotta… Szóval tovább próbálkoztam és aztán egyszer sikerült! A “végül csak megcsináltam” érzés pedig rögtön kárpótol a korábbi nehézségekért. Sőt, nem egyszerűen kárpótol, hanem motivál, önbizalmat ad és megkönnyíti a következő lépéseket. Szóval a komfortzónán túl igazi sikerélmények, egy egyre magabiztosabbá váló saját magad és végtelen lehetőségek várnak. Mire vársz még? Nyomás a zónán kívülre!

Még egy gondolat: ha nem hibázol, legfeljebb tanulsz valami újat, akkor mit veszíthetsz?

Hogyan változtass?

Négy könnyen megjegyezhető és betartható lépés, amit ha betartasz gyorsan látványos változásokat veszel észre! 

1. Ismerd fel, hogy a komfortzónád visszatart. Ha gyakran mondasz olyat, hogy „majd legközelebb” vagy „most nincs itt az ideje”, akkor ez egy jel.

2. Figyeld meg a reakcióidat. Ha valamitől félsz, az sokszor azt jelzi, hogy ott fejlődési lehetőség van.

3. Apró lépésekkel kezdj el változtatni. Nem kell rögtön hatalmas ugrást tenni – próbálj ki valami újat, beszélj valakivel, akivel eddig nem mertél, vállalj egy kis plusz felelősséget.

4. Tanuld meg helyén kezelni a kudarcot. Minden bukás tanulság. Az igazán sikeres emberek nem azok, akik sosem hibáznak, hanem akik tanulnak belőle, és továbbmennek.

Az első lépés a legnehezebb, de utána minden egyre könnyebb lesz. És ki tudja? Lehet, hogy még az ananászos pizza is ízleni fog… (Jó, azért ezt továbbra is kétlem. 😄)