Az utam Azerbajdzsánban 🇦🇿 és a Bazardüzü csúcsmászás

Egy barátunktól és olvasónktól kaptuk az alábbi írást, nagyon rezonál azzal, ahogy mi gondolkodunk! Köszi Regi, hogy megosztottad velünk!

 A kérdések, amikre kerestem a választ...

Miért kellett nekem ott lennem?!

Mit tanított nekem a hegy?!

# Lassíts!

A hétköznapi életem úgy élem, hogy füstöl. Ezer dolgot csinálok egyszerre, anya vagyok, cégvezető, kolléga, barát, futó és még sorolhatnám ...és mindent is 100%-ban tolok. Sokszor túlhajtom magam. A hegyen megtanultam, hogy néha 100m nem 1-2 perc, hanem igenis van, hogy fél óra és ez így is jól van. Nem az a kérdés hogy felérünk-e, hanem az, hogy mikor 😉

# Összetartás!

Becsípődött derékkal sikerült elindulnom a túrára. Saját magam cipelése is fájdalmas volt, nemhogy a 10-15 kilós hátizsákomét. A legjobb barátom a Cataflam és a Diclofenac voltak. Az első városfelfedezős napot még valahogy végigcsináltam, de tudtam másnap meg kell másznom a hegyet. A túravezetőink amennyi terhet csak tudtak átvettek a táskámból. Felérve a táborhelyre tudtam, hogy nem fogom tudni megmászni a 4466m magas hegyet. Amíg a többiek elmentek aklimatizációs túrára, én a sátorban maradtam és magamba roskadtam. Ekkor jött egy gondolat, eszembe jutott a húgom és a jóga. Elkezdtem jógázni, nyújtani. Kb 40 perc volt. Utána úgy keltem ki a sátorból, hogy megszűntek a fájdalmaim, mintha kicseréltek volna 🙏

# A gyengeség nem szégyen!

Erős nőnek tartom magam, aki szinte soha nem engedi meg magának, hogy gyengének lássák. Mert aki gyenge, az sebezhető, aki sebezhető, azt megsebzik. Összeszorított foggal és pókerarccal megyek mindig előre. De a hegyen megtörtem. Ahogy emelkedtek a szintek, egyre rosszabbul lettem, küzdöttem az oxigén hiánnyal, az energiavesztéssel, de mindig támogatott valaki. Vagy a számba tolt egy szőlőcukrot vagy csak bátorított, buzdított, húzott magával. Sajnos iszonyú tériszonyom van. Felfelé menet ez valahogy nem volt zavaró, főleg mert sokat az előttem lévő hátizsákját néztem. De lefele menet volt egy szakasz, ahol keskeny volt a hegygerinc, szinte csak tyúklépésben lehetett haladni. Jobbról és balról mély szakadék. Ekkor eluralkodott rajtam a pánik. Elkezdtem remegni, sírni és megálltam. Megkapaszkodtam és mondtam nem megyek sehova tovább! Ekkor társaim jöttek a segítségemre. Minden lépést együtt tettünk meg. A szavaikat most is hallom. Jobb láb ide, bal láb oda. A botot ide szúrd, támaszkodj, menni fog! Ügyes vagy, menni fog, együtt végig csináljuk. Nekem közben potyogtak a könnyeim. Nem tudtam kontrollálni, csak sírni.. ÉN....aki mindig mindent kontrollál. Fáradt voltam, kialvatlan, éhes és borzasztóan féltem. De csak mentem. Míg élek hálás leszek nekik ezért, mert mondhatom, hogy az életem mentették meg ott fent. Ha ők ott nincsenek, akkor én tuti megvárom a hegyimentőket 😆

# Tanulj meg kérni!

Aki kér, az kap, aki nem kér, az nem kap. Ez egy ökölszabály és igaz. Meg kellett tanulnom segítséget kérni és elfogadni. És még ennél sokkal többet is kaptam: támogatást, biztatást, jó szót, erőt, szőlőcukrot, vizet....és még sorolhatnám.

# Kitartás!

Furcsa felismerés, hogy kik jutnak eszedbe mikor a végeden vagy. Nekem a gyerekeim és a szeretteim. Amikor úgy éreztem hogy nem bírom tovább, akkor eszembe jutottak a gyerekek. Hogy nem adhatom fel, mert ők hazavárnak és szükségük van rám. És egy anya soha, de soha nem adja fel. Eszembe jutott a kislányom, hogy ő milyen erős és küzd a cukorbetegséggel nap mint nap és akkor már nehogy én nyafogjak, hogy nem bírom tovább. Dehogynem! Minden méter nehéz volt, de minddel picit közelebb kerültem a célhoz. Az időjárási körülmények sem kedveztek, a hóvihar a csúcs közelében, a néhol térdig érő hó. De amikor 6 óra menetelés után felértem a csúcsra, na ott rájöttem, hogy igenis képes vagyok bàrmire is! Csak sírni tudtam és megölelni a társaimat, hogy igen, együtt megcsináltuk!

Az út megtanított arra, hogy lassuljak le piciti, hogy a komfort nem alap dolog, mert élnek emberek borzasztó körülmények között és mégis boldogok, hogy nem szégyen gyengének lenni és segítséget kérni, ha nem megy egyedül, mert ha kérsz akkor kapsz és nyújtják feléd a kezüket, hogy az embereket úgy kell elfogadni, amilyenek, hogy ne legyek előítéletes, ismerjem meg a másikat, mielőtt véleményt alkotok, el kell hinnem, hogy létezik a csoda, hogy az emberek vigyáznak egymásra és nem hagyják hátra a másikat vagy tapossák le csak azért, hogy ők előrébb legyenek. A szeretet szeretetet, a mosoly mosolyt teremt, a nevetés, nevetést szül. Az életet élvezni kell, mert csak egy életed van!  ❤️ Örökké hálás leszek az egész csúcsmászó csapatnak az élményért és a tanításért🙏