Mit gondolok a sebezhetőségről – és talán egy egész generáció férfi is

Az én sebezhetőségről alkotott véleményem egy generációnyi férfi véleménye szerintem. Lehet, hogy már meghaladta az idő, de a mi generációnk nem fog tudni változni ebben: egy férfinak nem lehetnek érzései és pont. Legalábbis nem lehet gyenge, nem lehet sebezhető. 

Nem igazán emlékszem, hogy alakult ez ki, de gondolom gyermekkorból ered. A dalok, a filmek, az iskola, a barátok, mindenhonnan ez jött.  Nem mondom, hogy a 70-es, 80-as, 90-es évek Magyarországa maga Spárta volt, de azért keményebb idők jártak mint manapság. (Ahogy a P.Mobil dal mondja: “Megyek az út másik felén Kemény kő a szívem helyén.”) Amikor például általános iskolában azt mondja egy kétméteres tanár a 10-12 éves gyerekeknek, hogy legszivesebben falhoz állítaná és géppuskával lelőné őket, aztán kioszt egy olyan pofont az első sorban ülőnek, hogy a terem közepéig repül az egy Rejtő Jenő regényben egész viccesen is hangozhatna, a valóságban azért inkább megkeményíti az embert. Vagy a gimnáziumi gólyaavatás például a vicces feladatok mellet tartalmazott egy adag verést is. Minden fiú megkapta, sorbaálltunk érte. Aki nem nyavajgott, az ember volt. Aki jajgatott vagy elsírta magát, hát az nem. Vagy amikor nyári munkán, 40 fokban, tűző napon épületbontás és bontott tégla tisztítás közben megállt az ember és behúzódott az árnyékba pihenni kicsit, akkor a “Mi van már, ennyire puha*** vagy? Húzzál vissza dolgozni!” rövid motivációs előadás meghallgatása után az ember megint egy kicsit ellenállóbb lett lelkileg. Mondjuk nem panaszkodni szeretnék, én nem bánom ezeket, részben azért vagyok az aki, mert ilyen hatások is értek. És 100%-ig biztos vagyok benne, minden X generációs férfinak tucatjával vannak hasonló történetei.

A lányok persze lehettek gyengék sőt, mintha ezt el is várták volna tőlük. A törékenységük nem hiba volt, hanem báj. Ha egy lány sírt, akkor mindenki együttérzett vele. Ha félénk volt és  visszahúzódó, akkor érzékeny és finom, nőies volt. Ugyanaz a viselkedés, ami egy fiúnál „puhaságnak” vagy „nyafogásnak” számított, náluk inkább pozitív dolognak tűnt. Ők megengedhették maguknak a mélyebb emberi reakciókat. A fiúk nem is tudták, hogy kell ezt.

Szóval végülis két szabályrendszer volt, mindenkinek megvolt a maga keresztje.

Így visszanézve és ismerve a sztereotípíákat és elfogultságokat azt gondolom a fiúk jobban jártak, a lányok csapdába estek. Hiszen egy vezető nem lehet gyenge. Őszintén, én is ezt gondolom. Az elvárás az, hogy egy vezető megoldjon minden problémát. És hogy oldana meg nehéz helyzeteket, ha az érzelmei vezetik… Na ugye. Sokan azt gondolják, ezért nem jó vezetők a nők. Nyilván ez teljesen rossz felfogás. Ez a bias lehet az egyik ok szerintem amögött, hogy a nők alulreprezentáltak vezetői pozíciókbanVisszatérve a sebezhetőségre, komolyan azt gondolom, hogy vezetőként nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy sebezhető legyek. Hiszen ha látják a gyenge pontjaimat (persze nekem olyan nincs), akkor azokat felhasználják ellenem. Hogyan várhatnám el, hogy a csoportom kövessen ha összeroskadok egy probléma súlya alatt? Hogyan várjak professzionalizmust a kollegáimtól, ha nem tudok meghozni egy nehéz döntést? Ez nem azt jelenti, hogy teljesen érzéketlennek kell lennie egy vezetőnek, de nem engedheti meg, hogy az aktuális érzelmei felülkerekedjenek a racionális énjén. Természetesen ezt a hibát is elkövettem a múltban, de hát, ilyenekből tanul az ember: egy megbeszélésen, ahol a főnökeim is jelen voltak egy kollegám, barátom hozott egy olyan riportot, ami gyakorlatilag én csapatom hibázását mutatta be. Ezen persze felkaptam a vizet, személyes sértésnek vettem, hogy nem szólt előre, egy nagy veszekedés lett belőle és elszemélyeskedtem a dolgot. Abszolút nem voltam professzionális, nem tűntem megoldás-orientáltnak és nyilván nem jöttem jól ki a csörtéből.  

Ha már itt tartunk, akkor azt is el kell mondjam, hogy szerintem hibázni lehet, elbukni lehet. Mindenki elbukik előbb-utóbb, sőt mindenki gyakran elbukik valamiben (legalábbis velem ez sokszor megtörténik). DE! Bukás és bukás között óriási különbség van. Ha úgy vallok kudarcot, hogy nem tettem meg mindent, ami fizikailag és mentálisan megtehető, akkor a bukás számomra szégyen, a legnagyobb gyengeség, ami létezhet, nem tudok tükörbe nézni utána. Ezzel szemben, ha mindent, de tényleg mindent kiadtam magamból és így sem sikerült elérni a célt, akkor emelt fővel, becsülettel ismerem el a vereséget és csak elszántabb leszek, hogy legközelebb megugorjam a kellő szintet. És bevallom, sokszor akaratlanul ugyanezt várom el másoktól is. Hogy tegyenek meg mindent. Hogy ne keressenek kifogásokat. Hogy akkor is menjenek előre, amikor már nehéz. Tudom, hogy ez nem mindig fair, nem mindenki működik így, és lehetnek olyan tényezők, amiket én nem látok vagy nem értek. És nem szeretnék túlzó nyomást tenni emberekre, de valahol belül az dolgozik bennem, hogy ha én odateszem magam száz százalékig, akkor joggal várom el, hogy a másik is legalább próbálja meg. Nem az eredmény a lényeg, hanem a hozzáállás. Ráadásul azokkal szemben tudok a legkritikusabb lenni, akikben látom a lehetőséget. Akiknél érzem, hogy több van bennük. Akiknek megvan a tehetségük, de nem teljesen használják ki, vagy nem hisznek benne eléggé. Ők kapják tőlem a legtöbbet: figyelmet, elvárást, és néha a nyomást is. Mert hiszek bennük. És néha talán túl magasra teszem a lécet. De számomra ez a bizalom egyik formája. Mindenesetre, próbálom nem teherként tenni ezt mások vállára és tudom, hogy dolgoznom kell ezen (is) még.

Ez az ars poetica sokat segít abban, hogy ne bukásként, hanem tapasztalatként kezeljem a sebezhetőséget. Nem gondolom, hogy vezetőként megengedhetem magamnak az érzelmi kiszolgáltatottságot, de azt igen, hogy felismerjem: nem lehet mindig mindent egyedül elvinni.

Nem arról van szó, hogy ki kellene teregetni a gyengeségeket. De ha nincs egyetlen ember sem, aki előtt időnként (tényleg csak néha) kimondhatod, hogy „ez most nehéz”, akkor előbb-utóbb felőröl a nyomás. És egy kiégett, túlterhelt vezető senkinek nem használ.

Szóval szerintem nem a sebezhetőség elfogadása a cél. Hanem az, hogy legyen egy hely, ahol szabad embernek lenni, hogy aztán vissza tudjunk menni a frontvonalra. Mert végső soron ez a dolgunk vezetőként.