Amikor a kötődés visszatart: Hogyan szabadulj meg tőle

Szerintem kétféle ember létezik, ha a munkahelyhez való viszonyról beszélünk: az egyik, aki racionális szempontok szerint közelíti meg a munkához való viszonyát, azt helyezi előtérbe, hogy mit tud kivenni az adott munkából, pozícióból, vállalatból. Azaz mennyit tud keresni, mennyit tud tanulni, mire tudja majd használni az itt szerzett tapasztalatait, a munkára és a munkahelyre, mint eszközre tekint. Mindig professzionális, nem törekszik mélyebb munkahelyi kapcsolatok kialakítására, az aktuális munkahelyére egy állomásként tekint, amit biztosan elhagy majd, amint kedvezőbb ajánlatot kap. Na, ez nem én vagyok. Én a másik típus vagyok. Engem, mint az életem minden területén, a munkahelyen is erősen befolyásolnak az érzéseim, köztük a lojalitásnak az a foka, amit én már érzelmi kötődésként élek meg. Ki merem mondani, érzelmileg kötődöm a munkahelyemhez, a kollégáimhoz, a csapattársaimhoz és igen, a valaha volt összes vezetőmhöz is. Nem kell nagyon mély önismereti utazásra indulnom ahhoz, hogy egyértelmű legyen, én így vagyok bekötve. Az a típus vagyok, akinek 30 éves barátságai vannak, aki minden nap beszél az anyjával és bármilyen emberi kapcsolat felbomlását rettenetesen nehezen éli meg. Miért lenne hát ez másképp a munkahelyemmel és az ott kötettett kapcsolataimmal? Kell e egyáltalán, hogy másképp legyen? 

A válasz attól függ, mennyire tart minket vissza ez a kötődés a szakmai céljaink elérésében. Mennyire fontos nekünk a kötődés nyújtotta biztonságérzet mellett, hogy szakmailag fejlődjünk, mennyire vágyunk az újra és a változásra. Nem beszélve arról, hogy egy nagyvállalatban (és úgy az életben általában) semmi sem állandó, csak a változás, így könnyen lehet, hogy a számunkra oly fontos viszonyokat egyik napról a másikra átírja az élet. Átszervezés, leépítés, a másik fél döntése, mind rajtunk kívül álló körülmények. A túlzott érzelmi kötődés tehát nem túl valószínű, hogy hosszú távon szakmai sikereink záloga, ezt annak is érdemes felismerni, aki alapvetően hozzám hasonlóan közelíti meg az életet.

Mint a legtöbb dolog az életben, szerintem ez a helyzet is kétoldalú, vannak előnyei és hátrányai, én hiszek abban, hogy itt is az arany középutat kell keresni.

Nézzük először az előnyeit, az eddig leírtak alapján egyértelmű, hogy nekem ezt könnyebb felvázolni:

1. A kötődés biztonságot ad. Alapvető emberi vágyunk kötődni és tartozni valahova, szerintem nagyszerű érzés minden nap úgy bemenni a munkahelyre, hogy ez az érzés bennünk van.

2. Ebben a kötődés nyújtotta biztonságban igazán magunk lehetünk, vállalhatjuk személyiségünk minden vonását, nem kell mindig csak a jót mutatni magunkból, lehetünk esendőek.

3. Generációm neveltetéséből adódóan a lojalitás egy érték. Szüleink még arra voltak büszkék, ha az egész életüket egy helyen dolgozták le, ettől érezték magukat megbecsültnek. Könnyen érezhetjük mi is, hogy ha kitartunk a munkák mellett, akkor általános megbecsülés övez majd minket.

És most jön a feketeleves, avagy miért nem szabad túlságosan kötődni?

1. Kezdjük a legnyilvánvalóbbal: akármilyen szuper helyen is dolgozunk, bármikor megtörténhet, hogy saját akaratunkon kívül elveszítjük a munkánkat. Ha erősen kötődünk érzelmileg, nem csak a megélhetésünk és a szakmai pályáfutásunk kerül kihívás elé, hanem érzelmileg is sérülünk. Egy sor olyan veszteség ér minket, amit elkerülhetünk, ha egészséges határokat húzunk a munkahelyünk és a magánéletünk között.

2. Ha az a hamis kép alakul ki bennünk, hogy szinte hazajárunk a munkahelyünkre, könnyen átléphetünk alapvető munkahelyi szabályokat. Keverednek a személyes és a szakmai kapcsolatok, ez kihathat a viselkedésünkre, megnyilvánulásainkra és könnyen a szakmai megítélésünk rovására válhat. Egyszerűen nehezebb professzionálisan fellépni és megmutatni mindazt, ami egyébként szakmailag ott van bennünk.

3. A listám utolsó eleme pedig nem más, mint a szakmai előrelépés, a komfortzónából való kilépés és az új helyzetek felé való nyitottság. Hiszen annak aki érzelmi alapon hoz döntéseket, borzasztó nehéz önként meghozni a változáshoz szükséges döntéseket, még ha az a saját érdekét szolgálja is. Azaz megrekedünk a szakmai ranglétra egy fokán. 

Én is tanulom még, hogy hogyan fér meg egymás mellett a racionalitás és a érzelmi megközelítés. Szerintem sokat segíthet, ha megismerjük olyanok történeteit, akik át tudták lépni a saját érzelmi határaikat. Kollégákat, akik 20+ év után képesek voltak váltani, önmegvalósítani vagy éppen külső körülmények miatt kényszerültek kilépni ebből a fajta komfortzónából. Érdemes tudatosítani, hogy az igazán fontos kapcsolatok nem pozíció függők, akár előnyünk is származhat abból, ha külön utakon folytatjuk tovább. Illetve még az is előfordulhat, hogy az újhoz is lehet kötődni, idővel… :) Te melyik típus vagy?