Sebezhetőség a munkahelyen: erősség vagy gyengeség?

"A fiúk nem sírnak, a lányok túl érzékenyek. A fiúk nem mutatják ki az érzéseiket, a lányok meg kibeszélnek magukból mindent."

Közhelyek, sztereotípiák, amik között felnőttünk. Egészen kis korunktól erre vagyunk kondicionálva – az óvodában, az iskolában, párkapcsolatokban, barátságokban – és ez a csomag bizony velünk jön a munkahelyre is.

Hajlamosak vagyunk ezeket a mintákat alapvető nemi különbségként kezelni. Így közelítünk a másik nemhez – nemcsak a magánéletben, hanem egy meeting alatt, egy kiválasztási folyamatban, döntési helyzetekben, vagy bármilyen munkahelyi konfliktus során.

De mi történik valójában, ha munkahelyi környezetben kimutatjuk az érzéseinket? Ha megmutatjuk, hogyan érint meg bennünket egy adott helyzet?

Nos, sebezhetővé válunk. Feltárjuk az érzékeny pontunkat, amit – ha valaki nem jól reagál – könnyen tovább lehet nyomni, és még mélyebb sebeket ejthet rajtunk. Ebben a pillanatban az adott helyzet veszteseivé válhatunk. És ki szeretne ilyen helyzetbe kerülni? Nyilván senki.

Mégis, nőként kicsit árnyaltabban látom ezt a kérdést.

Tapasztalatunktól, pozíciónktól és az adott szituációtól függően én azt gondolom, hogy vannak helyzetek, amikor megengedhetjük magunkat, hogy sebezhetőnek tűnjünk, és vannak helyzetek amikor semmiképp. Kezdjük azzal, hogy mikor nem:

1. Ha másokért is felelősek vagyunk: amikor nem a saját bőrünket visszük a vásárra, hanem kollégáink érdekében járunk el, tartozunk azzal a felelősséggel irántuk, hogy szigorúan ragaszkodunk az elérendő célokhoz, nem keverjük be a saját érzéseinket, sérelmeinket az ügybe, hanem amennyire lehet tárgyilagosan, lényegretörően és tényekre alapozva képviseljük álláspontunkat az adott helyzetben. Egyszerűen túl nagy a tét, hogy rátapintsanak a gyenge pontunkra. 

2. Ha tudjuk, hogy a nap végén csak egy megoldás létezhet: ha csapatban dolgozunk, biztosan találkoztunk már azzal a helyzettel, mikor egy helyzetben mindenki szeretné érvényesíteni a saját akaratát, de bármennyire is szeretnénk teret adni ezeknek az ötleteknek, tudjuk, hogy külső tényezők miatt erre nincs lehetőség. Külső tényező lehet a budget végessége, az idő rövidsége vagy olyan információ, amit mi tudunk, de a többiek nem. Ha ebben a helyzetben megingunk és nem tudjuk érzelemmentesen képviselni az egyetlen járható utat, akkor bizony nagyon gyorsan olyan kereszttűzbe kerülhetünk, amiből már csak komoly konfliktusok és sérülések árán kerülhetünk ki. Érdemes ezeket a helyzeteket elkerülni és amennyire lehet legkevésbé bevonódni, egyszerűen a végrehajtó szerepét kell magunkra vállalni, itt pedig nincs helye érzelmeknek.

Mikor mutatkozhatunk szerintem sebezhetőnek?

1. Bizalmi kapcsolatokban: ha szerencsések vagyunk (vagy tudatosan törekedtünk rá) és vannak olyan kapcsolataink a munkahelyünkön, amelyeknek kölcsönös alapja a bizalom, akkor azt gondolom, hogy van helye a sebezhetőség vállalásának. Legyen ez a vezetőnk, a mentorunk vagy közvetlen kollégánk, ha megvan a kellő bizalom, sokszor segíthet ha egy adott helyzettel kapcsolatos érzéseinket felvállalhatjuk valaki előtt. Valaki előtt, aki érti, átlátja és ismeri a helyzetet, a helyzetben szereplő embereket és valódi figyelemmel és tanáccsal tud szolgálni az eset kapcsán. Hiszen hiába meséljük el ezeket otthon, a barátainknak, szüleinknek, sok esetben nem fogják érteni, miért éreztük magunkat úgy ahogy, abban az adott helyzetben. Egy helyzet megoldásán pedig sokat segíthet, ha kibeszéljük magunkból, ahogy a lányok szokták 🙂

2. Amikor az önérzetünk erősebb: szerencsés esetben nagyon ritkán kerülünk ilyen helyzetbe, amikor azt érezzük, nem megmutatni a valódi érzéseinket károsabb a munkahelyen, mint felvállalni azokat. Szerintem fordulhat elő olyan szituáció, amikor egyszerűen saját magunk miatt nem érdemes szerepben maradni, hanem ki kell állnunk magunkért, akár felfedve a gyenge pontjainkat is. Természetesen nem arra gondolok, hogy minden apró nekünk nem tetsző vagy nehéz helyzetben helyezzük előtérbe a negatív érzéseinket és öntsük rá a másik félre, de én igenis hiszem, hogy van az a helyzet amikor végsősoron, saját magunkkal szemben ez a korrektebb eljárás. Célszerű ilyenkor is az asszertív kommunikáció eszközeivel élni, már ha vagyunk annyira profik, hogy ebben a helyzetben is képesek vagyunk előhúzni azokat.

3. Utólag: utólag elismerni a nehézségeinket, elakadásainkat, kétségeinket talán a legkevésbé rizikós a fenti két esethez mérve. Hiszen ilyenkor mér feltételezi a közönség, hogy valahogy túljutottunk ezen a nehézségen, mégis egyfajta sebezhetőséget feltételez a tény, hogy felvállaljuk múltbéli hibáinkat. Szerintem ez motiváló lehet a tapasztalatlanabb kollégák előtt, de nem mérhető a valós idejű sebezhetőség felvállalásához. 

Miért éri meg szerintem néha bevállalni? Mert valahol ki kell jönnie. Nincs az a két lábon járó ember, aki soha nem billen ki, aki soha nem veszti el a fejét, aki mindig tervszerűen cselekszik. Ha pedig mégis van, az nagyon komoly elfojtásokat eredményez, ami előbb vagy utóbb, így vagy úgy de felüti majd a fejét valahol máshol.

Szakmai hitelességünket nem csak az határozza meg, hogy mennyire mutatkozunk sebezhetőnek, hanem az is, hogyan kezeljük, ha észrevesszük mások sebezhetőségét. Könnyen fölényben érezhetjük magunkat és gyors, könyörtelen győzelmet aratva kihasználhatjuk a másik pillanatnyi gyengeségét. Én azt gondolom itt is a fenti szabályrendszer érvényes: vannak helyzetek, amikor a körülmények megkívánják az abszolút győzelmet, a cél szentesíti az eszközt elve alapján, vannak viszont helyzetek, amikor a másikban okozott kár egyszerűen nem éri meg. Lehet, hogy a vezetőink a végrehajtót és a mindenáron győzni akarót fogják látni bennünk, kollégáink viszont árulásként élhetnek meg egy ilyen helyzetet. Nehéz a két fél között lavírozni, de ha abba gondolunk bele, hogy a nap végén szükségünk lesz a kollégáink támogatására és együttműködésére, szerintem tanácsosabb más utat választani a győzelemhez. 

Szerintem a mérlegelés a fontos: mikor éri meg és mikor nem. Mikor tehetem meg viszonylag kis kockázat mentén, és mikor nagyobb a kockázat, mint az előny.