"Egyedül nem megy" Interjú Tamási Andival, aki vezetőkkel, női vezetőkkel, de legfőképp emberekkel dolgozik

Miért vállaltad el az interjút?

Egyrészt a téma nagyon fontos nekem. Másrészt az is számít, hogy ti hogyan nyúltok hozzá: nem a felszínt kapargatjátok, nem üres frázisokban beszéltek, hanem van mélység, lehetőség valódi dolgokról beszélni. Szerintem ebben a témában csak így érdemes.

Hogyan fogalmaznád meg, mivel foglalkozol?

Vezetőkkel, vezetőjelöltekkel és szakemberekkel - nőkkel és férfiakkal egyaránt - dolgozom, bár fő fókuszom a női vezetők és tehetségek támogatása. Ami azonban közös pont minden megbízásomban, az az önismeret fejlesztése.

Azt vallom, hogy vezetni – legyen szó önmagam vagy mások vezetéséről – csak úgy lehet jól, ha tudom, ki vagyok. Ha nem ismerem a saját erősségeimet, gyengeségeimet, határaimat, akkor nem tudok jól kapcsolódni másokhoz. A vezetés számomra kapcsolódás, és az csak onnan tud indulni, ha én rendben vagyok önmagammal.

Mennyire van jelen az önismeret a hétköznapi életben, a munkahelyeken?

Kevésbé, mint kellene. A legtöbben nem ismerik önmagukat – ami valójában nem meglepő. Az önismeret nem jön magától, nem történik meg a mókuskerékben. És nincs hozzá eszközünk sem. Az iskolában, a társadalomban nem tanuljuk meg, hogyan figyeljünk befelé. Úgyhogy generációk nőnek fel úgy, hogy eszköztelenek. Ezért is tartom fontosnak, hogy amit csinálok, az nem „köldöknézegetés”, hanem két lábbal a földön álló, azonnal használható, gyakorlati tudás átadása.

Milyen változásokat látsz az elmúlt négy évben, amióta ezzel foglalkozol?

Egyfelől nőtt az érdeklődés, sokkal több szó esik önismeretről, coachingról, vezetőfejlesztésről. De ez sokszor még csak elméleti szint. Elolvasunk egy könyvet, aztán megyünk tovább. A valódi változáshoz kell a személyes tapasztalás. Ezért van még mindig helye ezeknek a programoknak.

Másrészt azt látom, hogy a női vezetőfejlesztés néhol túlhúzott narratíva lett – és ezzel együtt jött az ellenállás is. Megjelent a kérdés, hogy miért mindig a nőkről szól minden. Elindult egyfajta visszarendeződés, sokan úgy érzik, hogy az „egyenlőség” túl lett tolva. De közben a lehetőségek továbbra sem egyenlőek.

Mi lenne a valódi cél?

Egy olyan inkluzív szervezeti kultúra, ahol nem azt mondjuk, hogy mindenki egyforma – mert nem vagyunk azok –, hanem azt, hogy mindenki máshonnan indul, és ehhez alkalmazkodunk. A nők és férfiak más lehetőségekkel, máshogy tervezhető karrierúttal érkeznek. Ezt nem figyelembe venni igazságtalan.

És itt nemcsak a nemek közötti különbségekre gondolok, hanem például arra is, hogy valaki milyen élethelyzetből jön vissza a munka világába – például kisgyermekes szülőként. Ehhez rugalmasabb karrierutakra lenne szükség. Sokan érzik úgy, hogy ha kimaradtak pár évre, utána már nem tudnak visszacsatlakozni a karrierük fő sodrába. Ez nemcsak a nőket érinti, de őket különösen. Itt lenne nagy szerepe a cégeknek – hogy lehetőséget teremtsenek újraépíteni, visszatérni, akár gyorsítósávon is.

Szerinted mi a legnagyobb akadálya a nők karrierfejlődésének?

A belső gátak legalább olyan erősek, mint a külsők. Rengetegen nem tudják megfogalmazni, mit akarnak. Vagy ha igen, akkor félnek kimondani, mert akkor az már felelősség. Ez a félelem sokakat visszatart. A másik a lineáris karriermodell, ami nem illeszkedik a nők életútjához. És ott van az is, hogy nincs valódi támogatás az újrakezdéshez például szülés után – nincs „gyorsítósáv”.

És persze ott vannak az önkorlátozó hiedelmek is: „ez nem nekem való”, „nem vagyok elég jó”, „ezt más jobban tudja”. Ezek a mondatok sok nőben belülről dolgoznak, és megállítják őket – még mielőtt elindulnának.

A programjaidban milyen női közösségek alakulnak?

Nagyon erősek. A csoportokban olyan támogató női közeg születik, ami sokszor évekkel később is megmarad. De ezek nem jönnek létre maguktól – kell valaki, aki kézbe veszi az irányítást, megszervezi őket. A magyar társadalom individualista, nálunk nem természetes az alulról szerveződő közösség.

Azt is látom, hogy ha már kialakul egy bizalmi közeg, akkor ezek a nők egészen mélyen tudnak kapcsolódni egymáshoz. Ez elképesztően inspiráló. És ha a program során elkezdenek célokat megfogalmazni – saját magukkal kapcsolatban, nem csak üzletileg –, akkor az óriási áttörés. Mert sokszor ez az első alkalom, hogy kimondják: „nekem ez fontos, ezt szeretném elérni.”

Mi a helyzet a férfiakkal? Miért lenne érdekük nekik is foglalkozni a nemek közti esélyegyenlőség témájával?

Ez nem női ügy, hanem emberi. A szervezeteknek szükségük van különböző perspektívákra, rugalmas gondolkodásra. Egyedül nem lehet rendszereket megváltoztatni, fejlődni. És az empátia, a másik nézőpontjának megértése – ez nem csak a nők dolga. Férfiként is megéri beszállni, mert jobb csapatokat, jobb döntéseket és jobb szervezeti kultúrát eredményez.

És őszintén: ha van egy lányod, miért ne akarnád, hogy ugyanazok a lehetőségek álljanak előtte, mint egy fiúnak? Sokan ezt sem gondolják végig. Nem szándékosan, csak egyszerűen nem kötik össze magukban ezt a két dolgot.

Mit dinamikákat tapasztalsz a vegyes nemű vezetőfejlesztő csoportokban?

Ezekben a programokban az első néhány alkalom gyakran azzal telik, hogy lebontjuk a falakat. Különösen férfiaknál látom, hogy eleinte ellenállás van, szkepticizmus – „már megint egy újabb tréning, minek ez nekem?” Aztán amikor megértik, hogy ez róluk szól, az ő könnyebb működésükről, stresszkezelésről, a csapatukkal való kapcsolódásról – akkor elkezdenek nyitni. Sőt, sokszor a legnagyobb rajongók ezekből a csoportokból kerülnek ki.

Mi lenne az a három tanács, amit minden nőnek adnál a karrierjéhez?

1. Önismeret – de nem csak az, hogy elfogadom magam. Hanem hogy tudjam, min érdemes változtatni, és hogy mit nem akarok felvállalni, mert az nem az enyém.

2. Ne maradj egyedül! Kapcsolódj, kérj segítséget, ne akarj mindent egyedül megoldani.

3. Párválasztás. Egy jó társ nélkül nem fog menni – legalábbis nem könnyen. Fontos, hogy legyen mögötted valaki, aki támogat abban, hogy önmagad lehess.

És mi lesz most a nemzetközi DEI trendekkel?

Aggasztó, hogy Amerikában már látni egy visszarendeződést. Sok helyen elengedik a DEI kezdeményezéseket, és újra csak a „meritokráciáról” beszélnek – de úgy, hogy nem veszik figyelembe az egyenlőtlen kiindulási pontokat. Ez veszélyes. Bízom benne, hogy Európa megtart valamit abból, amit eddig elértünk, és hogy az emberek nem engedik el ezt az ügyet.

De mindeközben látok olyan pozitív példákat, ahol ezek a programok hatnak, ami reménykedésre adhat okot. Ahol évek múlva visszajönnek hozzám ugyanazok az emberek, és már egészen más tudatossági szintről folyatjuk a közös munkát. Mert megtörtént a változás – belül, bennük. És ez mindenek előtt emberi történet. Innen kell közösen elindulni.

Mert egyedül nem megy.