Kapcsolatépítés másképp – avagy a networking, ami nem egy rendezvényen kezdődik

Amikor meghalljuk a „networking” szót, legtöbbször egy rendezvény képe ugrik be: új arcok, könnyed beszélgetések, névjegyek cseréje, „És te mivel is foglalkozol?” típusú small talk. A Gap No More-nál ebben Kiss Luca a fekete öves – én viszont ezekben a helyzetekben inkább a komfortzónám szélén egyensúlyozom. Nem igazán vagyok kezdeményező, és gyakran érzem magam kívülállónak.

Éppen ezért most egy másik oldalról közelítem meg a kapcsolatépítést: arról írok, hogyan lehet a hétköznapi munka során, teljesen természetesen, mégis tudatosan értékes szakmai kapcsolatokat kialakítani. Ez egy szubjektív megközelítés lesz – nem fogok olyan fogalmakat használni, mint „kognitív társadalmi tőke”, „gyenge és erős kapcsolatok” vagy „strukturális lyukak”. (Bár láthatjátok, hogy tudom, miről van szó. 😉)

Szerintem három szinten érdemes vizsgálni, hogy kikkel és hogyan érdemes kapcsolatot építeni: a velünk egy szinten lévőkkel, a nálunk szeniorabbakkal és a juniorabb kollégákkal.

1. A velünk egy szinten lévők

A karrierem elején a networking nagyjából annyit jelentett, hogy sörözni mentünk a kollégákkal. Ez persze jó móka volt, de – utólag visszanézve – a karrieremre is hatással volt: sokkal könnyebben fordultam szakmai kérdésekkel azokhoz, akikkel pár napja együtt buliztunk. Tudatosság még nem volt ebben a kapcsolatépítésben, egyszerűen jól akartuk magunkat érezni.

(A csapatépítések ezért is fontosak – megéri időt és pénzt fektetni a csoporton belüli kapcsolatok erősítésébe.)

Sokáig az ismeretségi hálóm szinte kizárólag azokból állt, akikkel éppen együtt dolgoztam. Még így is, minden új pozícióval új embereket ismertem meg, és ezek a kapcsolatok évről évre bővültek. Őszintén büszke vagyok arra, hogy a mai napig fordulhatok olyanokhoz, akikkel húsz éve dolgoztam együtt – és ez fordítva is igaz.

Ezek a kapcsolatok azért váltak maradandóvá, mert miközben együtt dolgoztunk, kialakult a kölcsönös tisztelet. Megtanultuk, hogy számíthatunk egymásra. Ma is kulcsfontosságúnak tartom, hogy megőrizzem a hitelességemet: ha ígérek valamit, tartom magam hozzá. Ha tudok, segítek. Ami változott, hogy sokkal tudatosabban figyelek arra, kinek mi az erőssége, és gyakrabban javaslok win-win együttműködéseket. Már nem a bulizás a kapcsolatépítés eszköze – de egy közös kávé vagy ebéd mindig jó alkalom egy kötetlenebb beszélgetésre.

2. A nálunk szeniorabbak

Aki nálunk szeniorabb, annak – tapasztalatom szerint – általában kevesebb ideje van. Mindig siet valahova, mindig van valami sürgős dolga. Mondjuk ki: fontosabb pozícióban van, több információval és erőforrással rendelkezik. Ezért is van az, hogy nekünk kell proaktívan kapcsolódni hozzájuk – és ezért is igényel ez több energiát.

Ahhoz, hogy egy ilyen kapcsolat működjön, először is meg kell értenünk, miért érné meg neki időt szánni ránk. Mit tudunk mi nyújtani neki? Egy más nézőpontot? Olyan információt, amivel ő nem rendelkezik? Egy feladat elvégzését, ami neki már rutin, de nekünk fejlődési lehetőség?

Igen, valószínűleg extra munkát, időt és energiát kíván tőlünk. De egy erős, működő kapcsolati háló nem alakul ki magától. Meg kell dolgozni érte.

Hogyan találjunk magunknak megfelelő szeniort?

Ha működik mentorhálózat a cégnél, ahol dolgozol, könnyű dolgod van: aki mentornak jelentkezett, az szívesen adja át a tapasztalatait. Egy másik opció, ha olyan szeniorhoz fordulsz, akivel már volt bármilyen kapcsolódásod (közös projekt, korábbi főnök, stb.). Az én taktikám az, hogy viszek egy ötletet és véleményt kérek róla. Igen, ez melós, mert az ötletnek olyannak kell lennie, ami valóban felkelti a figyelmet. Miközben elmeséled a javaslatod, kérdezz minél többet – próbáld megérteni, neki mi a fontos, mik a nehézségei. Nem gond, ha az ötlet nem működik – a lényeg, hogy meglássák benned a potenciált. A beszélgetés végén pedig tudd kimondani: szívesen gondolkodnék ezeken a kérdéseken tovább is – jövök még véleményért.

Így visszanézve, Úristen, mennyi extra munkát csináltam így magamnak! :DÉs Úristen, mennyit tanultam belőle! :D

Van egy harmadik helyzet is: amikor olyan szeniort keresel meg, akivel korábban semmilyen kapcsolatod nem volt. Ilyenkor szerintem a „cold call” nem célravezető. Persze, a vérprofik lehet, hogy egy perc alatt megbeszélnek egy follow-up találkozót – de talán már mindenkit tudja, ez nem az én erősségem. Az én receptem ilyenkor: keresni valakit, akin keresztül el lehet jutni a kiszemelt emberhez. Igen, ez macerásabb, mert először meg kell győznöd valakit, hogy érdemes vagy arra, hogy bemutasson a „nagyembernek”. Viszont ha sikerül, máris nem nulláról indul a kapcsolat – és sokkal nagyobb az esélye, hogy értékes és tartós szakmai viszony alakuljon ki belőle.

Mindez persze idő- és energiaigényes, de hosszú távon kifizetődő: ezekből az ismeretségekből lehetnek azok az emberek, akik egyszer majd lehetőséget adnak neked, támogatnak, vagy egyszerűen csak hisznek benned akkor is, amikor neked épp nem megy.

3. A nálunk juniorabbak

Ebben a helyzetben mi vagyunk azok, akik „nagyon elfoglaltak”. Mi vagyunk azok, akiknek fontosabb dolgaik vannak, akik alig tudnak időt szakítani a fiatalabb kollégákra.

Pedig épp mi tudhatjuk a legjobban, milyen sokat számít egy bátorító mondat, egy kis figyelem, vagy egy olyan beszélgetés, ahol végre lehet kérdezni olyasmit is, amit meetingeken nem szokás.

De miért érdemes tényleg energiát fektetni ezekbe a kapcsolatokba?

• Mert ha elvárjuk, hogy a nálunk tapasztaltabbak figyelmet és minőségi kapcsolatot adjanak nekünk, akkor az a minimum, hogy mi is ezt adjuk tovább.

• Mert nagyképűség azt hinni, hogy nem tudunk tanulni tőlük. Egy friss szemlélet, egy őszinte kérdés vagy egy új megközelítés néha többet ad, mint egy sokadik szakmai tréning.

• Mert ezek a kapcsolatok nemcsak nekik fontosak – nekünk is. A legtöbb vezető előbb-utóbb szembesül azzal, hogy nem lehet mindent saját kézben tartani. Ha van egy körülötted lévő fiatalabb generáció, akiben bízol, és akit támogattál az útján, az később vissza fogja ezt adni – lojalitásban, ötletben, együttműködésben.

• És mert látni valakinek a fejlődését, és tudni, hogy ehhez neked is közöd volt – ez őszintén szólva az egyik legjobb érzés a szakmai életben. Talán valami olyasmi, amit egy tanár is érezhet: büszkeség és öröm egyszerre. Ráadásul ez nemcsak érzelmi kérdés – gyakorlati haszna is van: nem fognak elfelejteni akkor sem, ha utolérnek – vagy akár túlnőnek rajtunk.

Egy-egy beszélgetés, közös feladat vagy visszajelzés hosszú távon épül be valakinek a pályájába. És ha néha képesek vagyunk kicsit hátralépni, hogy másoknak adjunk teret – meglepően sokat tanulhatunk magunkról is.

Szóval a juniorokkal való kapcsolódás nem csupán felelősség hanem lehetőség is. Lehetőség arra, hogy mi is fejlődjünk, hogy levegyenek egy kis terhet a vállunkról, és hogy valamit visszaadjunk abból, amit mi kaptunk korábban.

Zárásként

A kapcsolatépítés nemcsak konferenciákon és meet-upokon zajlik. Valójában minden egyes munkanap lehetőséget ad arra, hogy értékes szakmai kapcsolatokat alakítsunk ki – akár egy jól időzített kérdéssel, egy közös projekttel, vagy egy figyelmes beszélgetéssel a kávégép mellett.

És ki tudja? Lehet, hogy éppen ezekből a hétköznapi kapcsolódásokból lesznek a jövő legfontosabb szövetségeseink.