Kávé, csönd, kín: hogyan lettem feketeöves networkingben

Konferenciák, szakmai rendezvények, belsős események és ezek kötelező kelléke, az a bizonyos rész az agendában, a rettegett vagy éppen aligvárt nagybetűs Networking. Ismerős, ugye? 

Vannak akik az eseményeknek ezt a pontját várják a legjobban, készülnek, hogy kivel miről fognak beszélgetni, kinek mit fognak eladni, vagy kivel fogják lebeszélni a következő kávét a város valamelyik menő kávézójában, és vannak a többiek - véleményem szerint a többség -  akik rettegnek az események ezen programpontjától. Kínos csöndek, kényszeredett nevetések, érdektelen beszélgetések. Mégis érezzük, hogy muszáj. Ha már ott vagyunk, ha már a fontos emberek is ott vannak, muszáj valahogy erőt vennünk magunkon és megugrani ezt az akadályt és végső soron vadidegenekkel szóbaelegyedni, kitenni az asztalra, hogy kik vagyunk, miért vagyunk itt és mit akarunk.

Ha ez nem zsigerből jön, bizony tényleg komoly szorongást okozhat bennünk, megfosztva ezzel minket egyébként nagyon fontos és potenciálisan gyümölcsöző kapcsolódásokról. Egyáltalán miért fontos az üzleti életben a networking? Magyarul nincs is rá jó szavunk, legalábbis csak körbeírni tudjuk a tevékenységet, mégis érezzük és tudjuk, hogy a sikerünk egyik kulcsa a megfelelő kapcsolatok kiépítése lehet. Jó helyen, jó időben kapcsolódni a megfelelő partnerrel aranyat érhet. A jó hír, hogy mint mindenben, ebben is lehet fejlődni, mi több mérföldeket megtenni. Ezt bizonyítandó elmesélem a saját fejlődéstörténetemet, ami igencsak mélyről indult. Nevetni ér 🙂

Karrierem kezdetén gyakran látogattunk el nívós budapesti szállodákba azzal a céllal, hogy meggyőzzenek minket, márpedig itt kell elszállásolnunk a hozzánk érkező még nívósabb külföldi vendégeket. Azt hiszem a helyzet adja, hogy itt a networking nyomás nem rajtunk, hotellátogatókon volt elsősorban, hanem a másik felen, aki végső soron értékesíteni akarta a szolgáltatását. Teljesen világos helyzet igaz? Izgalmasabbnál izgalmasabb programokat szerveztek nekünk, próbáltak lenyűgözni, finom ételek, még finomabb italok, időnként kreatív programok (még beiglit is sütöttünk egyszer). Na de aztán eljön a pont, amikor a szórakoztatás véget ér és a sütemény felett bizony el kell kezdeni beszélgetni. Adott volt egyszer, hogy pont engem nézett ki magának a hotel képviselője, és így hasonlóan húsvét körül megszólított azzal, szoktam -e tojást festeni. Zsigerből rávágtam az egyszavas válaszom: NEM. (pedig de). Ezzel a beszélgetés véget ért, tulajdonképpen kinyírtam a lehetőségét annak, hogy a tojásfestés mentén új üzlet köttessen, vagy esetleg új kapcsolat alakuljon. Fiatal voltam és kevésbé tudatos, tulajdonképpen én lettem az antinetworking megtestesítője abban az időben. Képtelen voltam erre a típusú kapcsolódásra. 

A helyzet tovább fokozódott, miután megszülettek a gyerekeim és állandó látogatója lettem A játszótérnek. Aki volt már ebben az élethelyzetben, az tudja, a networking gyakorlására nincs is jobb terep, mint az a bizonyos játszótér. Vadidegenekkel kapcsolódni, látszólag egyetlen közös téma felett (jelen esetben a gyereknevelés), szerintem tiszta networking. Az eddigiek alapján sejtheti az olvasó, hogy nem én lettem a környék legnépszerűbb anyukája, pedig kétszer is nekifutottam. Egyszerűen nem ment, mert nem érdekelt. Megvoltak a saját barátaim, a régi kapcsolataim, nem tudtam úgy gondolni ezekre a lehetséges új kapcsolatokra, mint lehetőségekre. Pedig gondolhattam volna rájuk úgy, mint új barátságokra, információ forrásra óvoda/iskola választás esetén, a gyerekek potenciális játszótársainak szüleire, stb. Ekkoriban azonban nem voltam még ennyire tudatos és nyitott. 

Nagyot ugrunk az időben, de egyszer csak Employer Branding vezető lettem. Imádtam a témát, a pörgést, a változatosságot, és rá kellett jönnöm nagyon hamar, hogy ezt a szakmát bizony csak úgy lehet igazán jól csinálni, ha kibújok a csigaházamból, felvértezem magam egy jókora tudatossággal és nyitottsággal és elkezdem építeni a szakmai kapcsolataimat. Nem csupán érdekből, hanem a kapcsolódás vágyából. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen teljesen rendben van, ha látszólag legalábbis egyetlen közös pont van bennünk, ami lehet akár az aktuális rendezvény felé tanusított érdeklődésünk, a szakmánk vagy épp az azonos korú gyerekeink. Nem barátokat kell szereznünk, hanem kölcsönösen értékes kapcsolatokat, amelyek valamilyen téma mentén segíthetnek nekünk. Segíthetnek információhoz és lehetőségekhez jutni, illetve mi is segíthetünk a saját szaktudásunkkal, további kapcsolatainkkal. Ettől persze még nem lesz könnyebb maga a cselekvés, mindenképp gyakorolnunk kell, hogy idővel mi legyünk azok, akik az eseményeknek pont ezt a részét várják. Én vagyok az élő példa, hogy igenis lehet és megéri fejlődni ezen a területen, kezdetben a rendezvényeken egyedül álldogáltam, mára viszont minden eseményen találkozom ismerős arcokkal, még az is előfordul, hogy engem szólítanak meg először 🙂.

Íme három gyakorlati tanács, ami rajtam segített:

1. Kezdd kicsiben, kezdd cégen belül!

Annak aki nem gyakorlott a networking terepen, érdemes először házon, azaz cégen belül próbálkozni. Így biztosan lesz egy erős közös alap, ami mentén el lehet kezdeni beszélgetni, meg lehet találni azt a pontot, ami értékessé teszi a beszélgetést mindkét félnek!

2. A másiknak se könnyű!

Meggyőződésem, hogy legtöbbször attól félünk egy ilyen helyzetben, hogy azt gondoljuk, egyedül mi szorongunk ettől a nyomástól. Biztosak lehetünk benne, hogy ez nem így van, illetve akin azt látjuk, profi networkingben, ő is volt kezdő :) Merjünk ebben is segítséget kérni, lessünk el gyakorlati fortélyokat!

3. Néha ér elengedni!

Van az a helyzet, amikor valahogy mégsem érezzük az erőt, a hangulatot, az elvárásokkal ellenkezőleg, érezzük, hogy ez nem a mi helyünk. Ilyenkor szerintem megéri önazonosnak maradni és nem erőltetni, azt ami nem mi vagyunk. A világ nem fog összedőlni, ha egyszer tudatosan az oldalvonalon kívül maradunk. De csak egyszer, vagy legalábbis nagyon ritkán.

Ha nekem sikerült, neked is fog, szívesen mesélek milyen tojást festettem idén ;)