Luca & Adi: beszélgetés a felelősségről

– Adi: A felelősség néha olyan, mint amikor egy sokszereplős videóhívásban hirtelen megszólítanak: „Adi, mit gondolsz erről?” És te pont nem figyeltél – az előbb még a gyerek labdáját próbáltad kiszedni a kanapé mögül –, de már minden szem rád szegeződik. (Persze velem ilyen sosem történt, ez csak egy kitalált eset :) ) És nem azért stresszes, mert ne tudnád megoldani. Hanem mert nem te irányítottad a helyzetet, csak hirtelen a közepén találtad magad.

– Luca: Hát, igen, nálam ez inkább olyan, mintha egyszerre több színpadon kéne játszanom – anyaként, vezetőként, emberként –, és mindegyiken rám vár a főszerep.És miközben próbálok helytállni mindenhol, ritkán jut idő megnézni, hogy egyáltalán van-e még energiám a következő jelenetre. Talán nem is az a nehéz, hogy sok feladat van, hanem hogy mindent egyszerre próbálunk vinni.

– Adi: És ez különösen igaz a munkahelyi helyzetekre. Ott a visszajelzések gyorsabbak, az elvárások néha kevésbé tiszták, és egy-egy hibának látványosabb a hatása. Persze, ez nem mindig külső nyomás – sokszor csak magunkra helyezzük. De azért nem mindegy, hogy valamit mi választottunk-e, vagy csak ránk került.

– Luca: Én ezért tanultam meg idővel különválasztani: mi az, ami tényleg az én dolgom – és mi az, amiért ugyan felelős vagyok, de nem nekem kell végrehajtanom. Vezetőként, szülőként, de akár barátként is fontos ez. Mert ha mindent magadra vállalsz, amit csak lehet, abból egy ponton túl nem teljesítés lesz. És onnan már nem is tűnsz megbízhatónak – pedig pont az vitt oda, hogy túl felelősen akartál viselkedni.

– Adi: Ez nagyon ismerős. Nálam sokat könnyített a felelősség érzésén, hogy elkezdtem olyan feladatokat keresni, amik közel állnak hozzám. Amikben látok értelmet, amikhez tudok kapcsolódni. Ha ezekre fókuszálok, akkor nem nyomaszt a teher, hanem inkább egyfajta lehetőséggé válik. És ha már viszem, akkor legalább legyen hozzá mozgásterem is: tudjam, meddig tart a hatóköröm, mik a célok, mik a kockázatok. És ha változás van – mondjam. Ennyi.

– Luca: Nálam ez ott fordult meg, amikor megtanultam elengedni a kontrollt. Sokáig azt hittem, akkor lesz rendben minden, ha mindenbe belelátok, minden részletre van rálátásom. De ez hosszú távon teljesen felőröl. Ma már sokkal inkább arra törekszem, hogy megosszam a felelősséget – tudatosan.

– Adi: És szerintem ehhez az is kell, hogy jó legyen a kommunikáció. Ha elvállalsz egy feladatot, de nem tudod pontosan, mit várnak el – abból gyorsan félreértés lehet. És ugyanígy, ha te adsz ki valamit, de nem mondod el pontosan, mi az elvárt eredmény, akkor nehéz jól teljesíteni. A „valamit vacsorára” típusú mondatokból ritkán lesz pizza.

– Luca: Ez az egyik kedvenc példám, tőlem loptad, valld be! 😄 És nekem ebben három dolog segít: Nyitottság – hogy elfogadjam, a másik nem pont úgy oldja meg, mint én, de az még lehet teljesen jó. Bizalom – hogy elismerjem, van, aki egy adott feladathoz nálam jobban ért. És világos elvárások – hogy ne csak azt mondjam: „oldd meg”, hanem azt is, hogyan néz ki az elfogadható eredmény. Ezek együtt segítenek abban, hogy a felelősség ne csak rám nehezedjen, hanem jól megoszthatóvá váljon.

– Adi: És ha jól működik ez a dinamika, akkor nemcsak a terhek oszlanak el, hanem a bizalom is épül. Én vezetőként nagyon értékelem, amikor valaki nem csak végrehajt, hanem proaktívan javasol, gondolkodik, kérdez. Ez mutatja, hogy nem csak a feladatot viszi – hanem a felelősséget is érti. És ez az, amitől egy csapat igazán működni kezd.

– Luca: És egy idő után ez már nem is a felelősségről szól – hanem a működésünkről. Arról, hogy tudunk-e jelen lenni a saját feladatainkban. Hogy nem csak végrehajtunk, hanem érzékelünk. Kapcsolódunk. Kommunikálunk.

– Adi: És talán ez a kulcs: nem az a cél, hogy mindent elbírjunk, hanem hogy tudjuk, mit bírunk el, és hogyan osszuk meg jól, amit már nem. Mert a felelősség nem mindig abban nyilvánul meg, hogy viszed – hanem abban, hogy jól irányítod. És hogy közben ember tudsz maradni.

– Luca: És szerintem a legnagyobb felelősségünk pontosan ez: hogy meg tudjuk húzni a határt, hogy képesek legyünk segítséget kérni, hogy ne akarjunk mindig mindent egyedül. Nem attól leszünk erősek, hogy mindent viszünk – hanem attól, hogy okosan osztjuk meg azt, amit viszünk.